Bölcskei Ödön - Utirajzok a szentföldi utamról

IRTA. BÖLCSKEY ÖDÖN, CISZTERCI REÁLGIMNÁZIUMI TANÁR.

Nyomatta és kiadja Debreczenyi István könyvnyomdája, Székesfehérvárott. 1929.

ELŐSZÓ.

Gyermekkori vágyamat valósítottam meg, mikor 1914. június végén a Szentföldre utaztam, hogy felkeressem azokat a helyeket, amelyeket az Úr Jézus születésével, földi életével, halálával és feltámadásával megszentelt, és megdicsőített. Zarándoklásunk közben kitört a világháború, s így csak nagy nehézségek között tudtunk hazajönni. Azok a kedves benyomások és édes érzelmek, amelyek az egyes szenthelyeken lelkemet megragadták, folytonosan zsongtak lelkemben, és nem hagytak nyugtot nekem; mind erősebben és mind jobban támadt fel bennem a vágy, hogy még egyszer láthassam az Üdvözítő által megdicsőitett szenthelyeket. A világháború okozta nehézségek és egyéb körülmények miatt csak tizennégy évi vágyakozás után az elmúlt évben keltem ismét útra. Sikerült egy húsztagból álló társasághoz csatlakoznom, amely szintén a Szentföldre indult. Szerencsémre ez a társaság nem turisták módjára akarta bejárni a Szentföld egyes helyeit, hanem gyermeki lélekkel és igazi vallásossággal. így is jártuk be a szenthelyeket, s a nagy hőség és fáradság ellenére is oly nagy lelki élvezetet találtunk a Szentföldön, hogy ezen társaság minden tagjának lelke vissza-visszavágyódik oda.

A kedves zarándoktársak biztatására írtam meg e szerény művecskémet, még pedig a két ízben tett utazásom alkalmával szerzett tapasztalataim és egyéb tanulmányaim alapján. A világháború és az azt követő idők nagy változásokat hoztak a Szentföldön, amelyek következtében a legszentebb helyek meglátogatása sokkal gyorsabb és kényelmesebb, mint régente, de az tagadhatatlan, hogy az utazás romantikája sokat veszített ezzel.

Egyébként könyvemnek egyetlen célja, hogy az olvasóval megszerettessem az Úr Jézus szülőföldjét, és benne növeljem az igazi Megváltóban való hitet.

Székesfehérvár, 1929. január 6-án.

BÖLCSKEY ÖDÖN.

1. fejezet: Budapesttől Athénig

1928 június 19-én délután 13 óra 50 perckor gördült ki Budapestről, a keleti pályaudvarról, a gyorsvonatunk. Forró nyári nap volt, s így a kocsikban olyan hőség volt, hogy nagyon jól esett, ha a száguldó vonatunk egy kis léghuzatot teremtett. Egymás után tűnnek el az Alföld városai, kalászos rónái és mocsarai. Vonatunk mindig sietett, mintha sejtené, hogy olyan utasokat visz, akiknek lelkei a messze Keleten repdesnek már, s szeretnének minél hamarabb ott lenni. Egyszerre csak megtorpan vonatunk, megáll Kelebiánál, mintha restelné, hogy annál a kis helynél kell neki annyit várakoznia. Magyar útlevél- és vámvizsgálat van. Az illetékes személyek udvariasan átvonulnak a kocsikon; lebélyegzik az útlevelet, megkérdezik, van-e valami elvámolni való; s a megadott felelet után eltávoznak minden kellemetlenkedés nélkül.

25 percnyi időzés után vonatunk újra indul. Uj kalauzok jönnek, akik szerb nyelven kérik a jegyeket. Közben kihajolok, s látom, hogy egy katona őrtáll egy kis házikó mellett. Most mentünk át az új trianoni határon. Alig néhány perc, s már Szabadkán, a szerb Suboticán vagyunk. Újra útlevél- és vámvizsgálat következik. Az útleveleket elszedik, a vámőrök azonban csak átsétálnak a kocsikon. 40 percnyi tartózkodás után újra megindul a vonatunk. Úgy tetszik, mintha az aranykalászos buzafejek bánatosan intenének felénk, mert a merre a szem csak ellát, mindenütt hullámzatosan rengett az érett kalász, sőt néhány helyen már kepékben állott a termés. Már sötétedett, mikor egyszerre száz meg száz lámpafény tűnt elénk, jelezvén, hogy közeledünk Jugoszlávia fővárosához, Belgrádhoz. Épen 8 óra volt, mikor berobogtunk a pályaudvarba.

Majdnem két órai várakozásunk volt itt, amely idő alatt kényelmesen megvacsoráztunk, s átszálltunk az új kocsiba. 10 órakor
aztán vonatunk száguldva vitt tovább bennünket. Az est reánk borult, s így keveset láttunk a vidékből, amelyen átrobogtunk. A kocsikban elég nagy meleg volt, és sokan is voltak, azért bizony nehezen tudtunk elhelyezkedni; végre hosszas kűzködés után az út izgalmaitól fáradt szemünk mégis csak lecsukódott, s lassan elaludtunk. Aludtunk, amennyit tudtunk, s ahogyan bírtunk. Néhány órai alvás után felébredek, kitekintek, s látom, hogy egy folyócska mentén robog a vonatunk.

A vidék teljesen karszt-természetű. Erdő nincsen, alig akad egy-két fa, avagy bokor; ameddig a szem ellát, mindenütt szikla és szikla, csak imitt-amott sárgállik alacsony, silány búza, vagy árpa. Egyszerre csak meg- áll a vonat, s az állomáson szerb betűkkel Páráéin van felírva. Ettől kezdve aztán figyelem a tájékot, de mindig csak egyhangú, sziklás vidéket látok. Félhatkor Nisbe érkeztünk. Itt ágazik el a pálya; az egyik vonal Sofia felé megy, a másik meg Saloniki felé. A kocsinkat átkapcsolták, s így félórai késés után rohantunk tovább.

Amint elhagyjuk N i s-t, ellenőrök jöttek be, s kérték az útlevelünket. Ezek távozása után egyik útitársunk figyelmessé lett arra, hogy bizonyos távolságokban a pályamentén egy vagy két fegyveres csendőr áll. Figyeltük ezt a dolgot, s egész Skoplje-ig tartott ez az őrtállás. Magyarázatát nem tudtuk, de azt gondoltuk, hogy utánunk valószínűleg vonat jön, amely vagy királyt, vagy királyi személyt hoz. Csak később tudtuk  meg az okát, hogy előtte való nap volt a vérengzés, mikor a szkupcsinában az egyik Radic-ot lelőtték, a másikat megsebezték. Tizenkét óra tájban értünk Skopljébe, a régi Üszkübbe. A karcsú minaretek már messziről feltűnnek, s kellemes hatást gyakorolnak a szemre. Szerettem volna kiszállani, s azt a régi török várost megnézni, de vonatunk csak 40 percet várt, s így erre alkalom nem nyílott. Alig volt annyi időnk, hogy egy kis friss vizet szerezzünk, s felüdítsük magunkat. Nagyon éreztük a nyugat-európai állomások kényelmeinek a hiányát. Itt sem vizet, sem ételeket az utasoknak nem
kínálnak. Étkező-kocsi ugyan van, de elfelejtettek jeget hozni, s így minden ital meleg, s így ihatatlan. Fáradtak voltunk, hiszen a legtöbben már negyvennyolc órája, hogy vonaton vannak. S ennek következtében fájdalmasan érezték a hideg víz és egyéb ital hiányát.

12 órakor ismét megindult a vonat, s most órákon keresztül robogott a Vardar-folyó partján; hol a jobb oldalra, hol a baloldalra kerültünk, de azért mindig a folyammal párhuzamosan rohantunk. Itt ismét azt tapasztaltuk, hogy a kanyarulatoknál és a hidak
mellett mindenütt katonaság áll őrt. Három-négy katona lakik egy nagy, hordó-alakú alkotmányban, amely előtt száraz gályákból lugas-féle van, körülötte pedig többszörös drót-sövény. A vidék a megszokott karszt-vidék; csak a folyó partjain van termékenység és imitt-amott a dombokon. Végre is megúnja az ember ezt az egyhangúságot, s csak akkor néz ki a kocsi ablakán, mikor a Vardar völgye összeszorúl, s valóságos kapún fut át a víz, a vonat pedig a parton alagútakon kerüli ki a hatalmas sziklákat. Közeledtünk a görög határ felé,mikor egyszerre megáll a nyílt pályán a vonatunk; a szerelvény megszökik, hogy a két kilométernyire levő  állomáson vizet vegyen fel, mert elfogyott a vize, s így nem tudta a vonatot tovább vinni. Végre visszajött, s
berobogtunk a határállomásra, Djevdjelija-ba 16 óra 40 perckor. Az útlevél-vizsgálat után megindult a vonatunk a görög határra. Az első állomáson görög kalauzok szálltak fel. Elég elegánsan voltak felöltözve, s nagyon udvariasak voltak; hasonlóképen a határrendőrök is. Az útlevelet egyszerűen lepecsételték, a holmikat nem vizsgálták át. Kevés késés után ismét robogtunk
tovább.

(Folytatás következik)